Készülődés és első kulturális sokk

Sziasztok!

Lassan egy év telt el, amióta utoljára írtam Nektek, és szó mi szó, hiányzott is. Már valamikor Június elején kezdtem érezni, hogy jön a Nyár, hogy melegszik az idő és nekem mehetnékem van. Sokszor elkapott az érzés, hogy mennyire jó lenne újra érezni a csípős, sós levegő illatát, megmosni a lábam (és nem csak) a hideg óceánban.  Hogy milyen jó lenne újra egy kicsit angolul beszélni, ismerkedni és mosolyogva segíteni vagy hallgatni mások lelkes beszámolóját. 

Nem vigasztalt akkor még különösebben a tudat, hogy Júliusra már le van szervezve a „nyaralás” Indiába, de mostmár végre eljött ennek is az ideje és izgatottan ülök az istambuli reptéren, míg írom Nektek ezeket a sorokat.

Elsősorban szeretnék egy kis betekintést nyújtani minden érdeklődőnek az utazás mögötti történetbe, a keszülődés örömeibe és apróbb nehezségeibe. 

Az egész egy februári borús délután kezdődött, amikor kaptam egy szomorú hírt. Bo (egy izladi kolléganőm, akivel azóta nagyon közeli barátnők vagyunk), próbált vígasztalni. Ekkor született meg az indiai közös utunk, a yoga tanfolyam ötlete. Eleinte egyikünk sem nagyon hitte, hogy a másik tényleg szeretné ezt, de ahogy teltek-múltak a hetek és minden beszélgetésünk alkalmával szóba került, egyre biztosabbak lettünk mind a ketten a másik „komoly szándékaiban”. Aztán azt is eldöntöttük, hogy mire vágyunk ettől a kirándulástól, összeegyeztettük egyéb nyári terveinket és programjainkat, megkerestük az iskolát, ami mind a kettőnk igényeinek megfelelt. Innentől már biztos volt, hogy megyünk. 

Ezt követte a repülőjegy-vadászat (ahol a tegnap esti és mai tapasztalatok szerint nekem sikerült a rövidebbet húznom, de erről majd egy kicsit bővebben később), az oltások, a vízum, a mitvigyekmagammal problémája és a lelki és fizikai felkészülés. 

Mindegyik külön-külön is megérne egy misét, sokszor idegeskedtünk és még többször nevettünk már, amikor elakadtunk egy-egy nem egyértelműen megfogalmazott kérdésen, egy számunkra nem értelmezhető fordításon és váltásban hívtuk a különböző hivatalos szerveket útbaigazításért. Mindezek ellenére sikerült indulás előtt minden elrendezni. Nem untatnálak Titeket a hivatlos papírok elintézésével, de ha valakinek megjön a kedve és kérdése lenne, ha tudok, nagyon szívesen válaszolok.(Eddig az isztambulban írt rész) 

A legnagyobb probléma, ami ma is okozott egy kis fejtörést, az a repülőjegy körül volt számomra. Mint mindenki más, aki előre tervez és repülővel utazik, nekem is hónapokkal előre meg volt véve a jegyem. Az volt a terv, hogy visszafele úton eltöltök egy napot Isztambulban, hogy megismerjem kicsit a várost. Inkább picit...inkább csak a nagyon turistás helyeket, de legalább beleszagolok a levegőbe és lehet átérzem kicsit a város hangulatát. Amikor be kellett jelentkezni a mai járatra, kiderült, hogy a négy lefoglalt járatomból négyet cseréltek ki és így ez a kis városnézés ki fog maradni. Nem örültem neki kifejezetten, de nem nagyon volt mit egyezkedni az ügyfélszolgálattal. Vagy 30.-án este jövök, vagy 1.-én. Mivel utóbbi családi okokból túl késői, maradt a 30.-a este. Bejelentkezéskor azt írta a weboldal, hogy az IndiGo járatokhoz (a légitársaság, amelyik elhozott Isztambulból Delhibe) csak a reptéren lehet bejelentkezni, biztonsági okoból. Gondoltam vizum ellenőrzés vagy hasonló. Az érdekes az volt, hogy Kolozsváron kinyomtatátták már mind a két beszállókártyát, amivel a kezemben eléggé zavartan néztük egymást a törökországi ügyfélszolgálatos hölggyel. Azt mondta, hogy ha nem checkoltam be, ezt online tehetem meg, a weboldalon. Mivel a repülőtéren nem volt wifi, riasztottam az otthoniakat, de miután nekik is különböző hibaüzeneteket adott a weboldal, sétáltam egyet a reptéren. Az 5. ember, akihez elirányítottak elmondta, hogy igazából nem kell semmit csináljak, de mostmár ha kijöttem a reptérről, mert bent nem volt ügyfélfogadás, akkor fáradjak újra át a biztonsági ellenőrzésen.

 

A repülőn három váratlan, kellemes meglepetés ért:

1.  Megkértek, hogy cseréljem el a helyem egy fiatal párral, akik a vészkijáratnál foglaltak helyet, mert csecsemővel utaztak és a gyerekek nem ülhetnek vészkijárat mellett. Így ingyen extra lábtérre tettem szert (az ifjú pár nem épp legnagyobb örömére). 
2.    A pár másik felének helyet biztosítandó, a mellettem ülő srácot is velem együtt költöztették, amiért így utólag nagyon hálás vagyok. Kiderült, hogy nálam alig idősebb, hajóskapitány, és nagyon sok időt töltött Delhiben, jól ismeri a várost, kultúrát, nyelvet stb. Sok hasznos tanáccsal látott el, szinte az egész utat végigbeszélgettük. 
3. Kaptam egy salátát vacsorára. Ugyan ez a nem fapados járatokon megszokott, azért nagyon jól esett, főleg így utólag visszatekintve, éhes hassal. 

Delhiben egy kis időre azt hittem, hogy elvesztették a csomagomat, aztán hála a kedves „padtársamnak” kiderült, hogy igazából csak én kerestem rossz helyen, mert két Istambulból érkező járat volt. Vettünk helyi sim kártyát, váltottunk pénzt s utána elkísért metroval a vonatállomásig, mert Őt is arra vitte az útja. Akkor még keresett nekem egy tuk-tukot (képeket majd remélem a napokban töltök fel), ami elhozott a szállásig.

Számítottam rá, hogy egészen más a világ itt, mint otthon volt, de ettől még nagy volt a kuturális sokk. Tényleg hasonló ahhoz, ahogy otthon elképzeljük. Az autópályán vannak sávok és irányok, a városban csak egy nagy aszfalt kigyó tekereg, amin gyalogos és teherautó egyenrangú (azzal a különbséggel, hogy a gyalogos nem tudja ledudálni a teherautót). Nincs sáv vagy irány, mindenki ott megy, fordul, áll, ahol éppen tud és a dudaszó nem azt jelenti, mint otthon („hogy vezethetsz így” vagy egyébb szenteket és szülőket megidéző bűvös mondatok), csupán annyit tesz: „ én is jövööööööööök” és ezt mindenki tudja. Még írja is a tuk-tuk-ok hátán „Please horn” azaz kérlek dudálj, mert kevésnek van visszapillantó tükre. 

A szállás nem az otthoni standadok szerint három csillagos, de legalább a többi turista és a házigazdák rendesek. Összehaverkedtünk egy argentín nővel, vele mentem ki előszőr és egyelőre utoljára a szállásról, reggelizni. Ő már harmadjára van itt, mesélt a tapasztalatairól és hogy hogyan lehet egyedül nőként boldogulni itt. Amikor Vele mentem ki kicsit megnyugodtam, addigra mondjuk már az első sokkhatás elmúlt és tudtam, hogy mire számíthatok, amikor kimegyek az utcára. Igazából nem olyan vészes, mint ahogy első percben tűnt. Az emberek nem rosszindulatúak, egyszerűen csak kíváncsiak, mert olyan jövevény vagyok, a szőkés hajammal és kék szememmel, ami nem túl gyakori erre.

Így estére már kezdem megszokni a levegőt és megbarátkozni a gondolattal, hogy mi a helyzet itt, már egészen biztonságban érzem magam (a négy fal között) és tudom, hogy igazából nincs ezzel a hellyel akkora baj, mint amennyire az elején megijedtem, de ennek ellenére nem vettem a bátorságot, hogy egyedül kimerészkedjek vacsorázni. Türelmetlenül és izgatottan várom, hogy Bo megérkezzen holnap reggel és végjünk neki a dolgoknak együtt. Az előérzetem azt súgja, még a mai nap után is, hogy minden rendben lesz és nagyon sok jó élményben lesz részünk csak félre kell tudjam tenni az előítéleteimet és a félelmeimet. Úgy lehet, ez az első lecke, amit meg kéne tanulni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam ezt a helyet és meglássam az igazi arcát.