Egy hosszú beszámoló
Sziasztok!
Szerdától hétfőig pedig egymásnak tartunk, tartottunk órákat. Már amikor a suliba kellett kémia órát tartani meglepődtem, hogy mennyi felkészülést igényel egy 50 perces óra, de mivel otthon már gyakoroltam az asanákat a saját fejem után, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi időbe kerül majd megtervezni egy becsületes órát. Két estét töltöttünk el Boval, amíg sikerült mindent leírni, kipróbálni, kitalálni, megjegyezni, amire szükségünk volt egy 90 perces óra megtartásához, de a visszajelzések alapján megérte. Én is nagyon élveztem. Bár amikor kint voltam az "osztály" előtt, nem tudtam velük csinálni a gyakorlatokat, mert kellett körbe járkálni és kijavítani az apró hibákat, azért szinte ugyanannyira feltöltött, mint a gyakorlás maga.
A tanításon kívül is sok érdekes élményben volt részünk. Ilyen volt például a csendes nap, amikor elvileg nem beszélhettünk, nem létesíthettünk szemkontaktust és nem kellett volna semmilyen kütyüt használjunk. Ez majdnem sikerült. A telefonomat és a laptomat használtam, mert aznap, hogy nem telt el az idő másokkal való beszélgetéssel (meg hogy el is kerüljem a társaságot) kerítettem alkalmat a beadandó dolgozat megírására, ami igényelt némi internetes segítséget. Furcsa volt órák alatt és a közös evések közben kerülni a szemkontaktust mindenkivel. Hallgatni viszont nem esett nehezemre. Rájöttem, hogy amúgy sem beszélek túl sokat. Az az igazság, hogy az hittem sokkal kellemetlenebb lesz ez az egész, hogy sok minden fel fog jönni, amit sikerült eddig jól elásni. Nem így történt. Ugyan foglalkoztam a lelkemmel és volt időm elgondolkozni dolgokon, nem jár ez a nap nagy felismerésekkel vagy tudatosításokkal. Lehet én csináltam valamit rosszul, lehet nekem hosszabb időre lett volna szükségem egyedül... ki tudja. Minden esetre, egy jó tapasztalás volt.
A tanfolyam második vasárnapján Dharamsalaba látgoattunk el, megnéztük az ún. Norbuligka - A tibeti művészet lelke nevet viselő intézményt / templomot. Itt is sok érdekességet láttunk. Egy nagy faragott kapun keresztül vezet az út az intézményhez. Ahogy átléptük a küszöböt megváltozott a környezetünk és a minket körülvevő ingerek. A vastag kőfal kizárta a kinti emberek hagját, a kocsik és motorbiciklik zúgását és dudálását. Itt csend volt és nyugalom. A fák között imazászlókat lengetett az enyhe szellő, még a levegő is tisztábbnak és hűvösebbnek tűnt. A kert közepén egy templom áll, Deden Tsuklagkhang, ahol egy nagy Buddha szobor, a mosolygó 14. Dalai Láma képe és tangkák (tibeti buddhista vászonra vagy selyemre készített festmények) fogadtak. Remek hely egy kis elcsendesedésre és befelé fordulásra. A kifele vezető utat imamalmok sora jelzi, a sor végén áll a kis baba múzeum, ahol a különböző tibeti törzsek népviseletét és szokásait mutatják be. Sokszor tartanak okató műhelymunkákat fafaragásból és tangka festésból, nekünk egyiket sem volt sajnos alkalmunk kipróbálni.
Az utolsó vasárnap a csoport felével és a házigazda családdal együtt mentünk kirándulni az iskolához legközebb eső "dombra". Ez az apró domb 2842 méter magas, illetve itt volt a menedékház, innen lehetett volna még feljebb menni, ha az idő engedte volna. Sajnos nem így alakult. Colmal, az ír sráccal és a főszakáccsal közösen mentünk egy kicsit tovább, amíg a többiek befejezték az ebédet, de mi sem jutottunk sokkal feljebb, mindössze 3000 méterig. Ezt a helyet "Snow line"-nak, azaz hóhatárnak nevezik, és arra számítottunk, hogy itt már havat is fogunk látni, hogy gyúrúnk majd egy-egy hógolyót és megnézzük a gleccsert, amiről mindenki beszélt, hogy milyen szép. Majdnem így alakult. Amikor felértünk, egy kicsit sátor fogadott, benne három kártyázó idiai-tibeti bácsival, akik vizet, csokit és üdítőket árultak. Mivel elkezdett cseperegni az eső beinvitáltak minket is, de sokat nem maradtunk. Kiderült, hogy azért hívják hóhatárnak, mert 3000 méteren van, és mert ha szép az idő, akkor innen már lehet látni azokat a csúcsokat, amiket már ők is hegynek és nem dobnak neveznek. Azokat, amik tényleg havasak egész évben, vagy szinte egész évben. Azt is megtudtuk, hogy a gleccses onnan még kb 45 perc, de annyira már nem sikerült kommunikálni, hogy konkrét útbaigazítást kapjunk a követendő ösvényt illetően. Captain, a főszakács állította, hogy Ő már járt ott, és tudja merre kell menni, de miután tettünk egy kört fél óra alatt és visszaértünk aránylag közel a sátorhoz, úgy döntöttünk Colmal, hogy a legjobb lesz, ha visszafordulunk. Így történt, hogy az apró sétánkból egy 8 órás séta lett. Sajnos a kilátás nem volt az igazi, de attól még jó volt egy kicsit a friss levegőn lenni és másképp átmozgati az izmainkat. És nem utolsó sorban, életemben előszőr felmenni 3000 méterre.
A diplomaosztó nem járt különösebb ceremóniával, mindeki elmondta, hogy mi tetszett és mi nem tetszett neki, aztán a házigazda és a fő tanárunk, Shantosh, mondott pár kedves szót, megköszönték a bizalmunkat és a jelenlétünket, aztán mindenki megkapta a maga kis papírját. Felszabadult egy kicsit a hangulat, mindenki örült, hülyéskedett, készíettünk egy csomó képet, nevettünk rajtuk, magunkon, egymáson. Szép lassan tudatosult mindenkiben, hogy csomagolni kell, hogy ezt végigcsinálta és közösen végigcsináltuk, hogy mostmár vége és elég sokat beszélgettünk arról is, hogy kinek mi a terve az okmánnyal és a tudással, amire szert tett az elmúlt egy hónap alatt. Vacsorára Angshu, a házigazdánk pizzát sütött és szinte könnyes búcsút vett tőlünk. Azt mondta, 18 hónap útán mi voltunk az első csapat, akivel igazán jól érezte magát és akiben látta az elkötelezettséget.
Először is tartozom egy bocsánatkéréssel. Nagyon rég jelentkeztem, nem sikerült beleilleszteni ezt is a napi programba.
Mostmár kicsit csendesebbé váltak a napok. Lassan lélekben és fizikailag is csomagolni kezdtünk. Már csak két napunk van itt, aztán irány vissza Delhi, majd Kolozsvár.
Az elmúlt két hét nagyon intenzív volt. Azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Sokat tanultunk, hallgattunk, nevettünk, beszélgettünk.
Megtanultuk, hogy hogyan kell tökéletes harcos 1-es és harcos 2-es pozicióban perceket állni, megtanultunk egy pár alap szót és kifejezést szanszkritul (jelen esetben ez inkább állatok illetve testrészek megnevezéseire vonatkozik, nem a jó napot, jó estét, az én nevem..., nem beszélek .... nyelvet általános mondatokra, amivel egy nyelvtanfolyam kezdődni szokott). Megtanították hogyan kéne helyesen szuszogni és egy pár legzésgyakorlatot illetve kéztartást, ami segíthet bizonyos problémák kezelésében, még azt is elmagyarzázták, hogy miért és hogyan. Átbeszéltünk egy pár történetet a Bhagavad Gitta-ból, meséltek nekünk híres, bölcs tanítokról.
Nagyon érdekes volt és nagyon hálás vagyok, hogy itt lehettem és ezektől az emberektől, ezekkel az emberekkel körülvéve tanulhattam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden percét élveztem, de ennek ellenére úgy érzem, hogy teljes mértékben megérte.
Ahogy kezdett közeledni a második hét második fele, már egyre fáradtabbak voltunk. Lehetett látni rajtunk a napok elteltével, hogy egyre kevesebb ember van a gyakorlóteremben reggel 6-kor, várva a 6.10-es kezdést. Utolsó napokban már inkább 6.15-re érkezett a többség. A fáradtságunkkal párhuzamosan viszont a fejlődésünk is látszott. Utolsó hétre már mindenki meg tudta markolni a talpát a fenekén ülve, szinte mindenki tökéletesen ívelt hídat tudott formálni magából, ha éppen az volt a feladat és már nem csorgott rólunk a víz az első 5 perc után, csak a 10.-ben.
Szerdán anatómiából, szombaton filozófiából, asanákból és légzésgyakorlatokból vizsgáztunk, mindannyian sikeresen.
Szerdától hétfőig pedig egymásnak tartunk, tartottunk órákat. Már amikor a suliba kellett kémia órát tartani meglepődtem, hogy mennyi felkészülést igényel egy 50 perces óra, de mivel otthon már gyakoroltam az asanákat a saját fejem után, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi időbe kerül majd megtervezni egy becsületes órát. Két estét töltöttünk el Boval, amíg sikerült mindent leírni, kipróbálni, kitalálni, megjegyezni, amire szükségünk volt egy 90 perces óra megtartásához, de a visszajelzések alapján megérte. Én is nagyon élveztem. Bár amikor kint voltam az "osztály" előtt, nem tudtam velük csinálni a gyakorlatokat, mert kellett körbe járkálni és kijavítani az apró hibákat, azért szinte ugyanannyira feltöltött, mint a gyakorlás maga.
A tanításon kívül is sok érdekes élményben volt részünk. Ilyen volt például a csendes nap, amikor elvileg nem beszélhettünk, nem létesíthettünk szemkontaktust és nem kellett volna semmilyen kütyüt használjunk. Ez majdnem sikerült. A telefonomat és a laptomat használtam, mert aznap, hogy nem telt el az idő másokkal való beszélgetéssel (meg hogy el is kerüljem a társaságot) kerítettem alkalmat a beadandó dolgozat megírására, ami igényelt némi internetes segítséget. Furcsa volt órák alatt és a közös evések közben kerülni a szemkontaktust mindenkivel. Hallgatni viszont nem esett nehezemre. Rájöttem, hogy amúgy sem beszélek túl sokat. Az az igazság, hogy az hittem sokkal kellemetlenebb lesz ez az egész, hogy sok minden fel fog jönni, amit sikerült eddig jól elásni. Nem így történt. Ugyan foglalkoztam a lelkemmel és volt időm elgondolkozni dolgokon, nem jár ez a nap nagy felismerésekkel vagy tudatosításokkal. Lehet én csináltam valamit rosszul, lehet nekem hosszabb időre lett volna szükségem egyedül... ki tudja. Minden esetre, egy jó tapasztalás volt.
A tanfolyam második vasárnapján Dharamsalaba látgoattunk el, megnéztük az ún. Norbuligka - A tibeti művészet lelke nevet viselő intézményt / templomot. Itt is sok érdekességet láttunk. Egy nagy faragott kapun keresztül vezet az út az intézményhez. Ahogy átléptük a küszöböt megváltozott a környezetünk és a minket körülvevő ingerek. A vastag kőfal kizárta a kinti emberek hagját, a kocsik és motorbiciklik zúgását és dudálását. Itt csend volt és nyugalom. A fák között imazászlókat lengetett az enyhe szellő, még a levegő is tisztábbnak és hűvösebbnek tűnt. A kert közepén egy templom áll, Deden Tsuklagkhang, ahol egy nagy Buddha szobor, a mosolygó 14. Dalai Láma képe és tangkák (tibeti buddhista vászonra vagy selyemre készített festmények) fogadtak. Remek hely egy kis elcsendesedésre és befelé fordulásra. A kifele vezető utat imamalmok sora jelzi, a sor végén áll a kis baba múzeum, ahol a különböző tibeti törzsek népviseletét és szokásait mutatják be. Sokszor tartanak okató műhelymunkákat fafaragásból és tangka festésból, nekünk egyiket sem volt sajnos alkalmunk kipróbálni.
 |
| Borbély a dharamsalai buszállomáson |
 |
| A szamóca eltitkolt rokna, ami pirosat virágzik |
A diplomaosztó nem járt különösebb ceremóniával, mindeki elmondta, hogy mi tetszett és mi nem tetszett neki, aztán a házigazda és a fő tanárunk, Shantosh, mondott pár kedves szót, megköszönték a bizalmunkat és a jelenlétünket, aztán mindenki megkapta a maga kis papírját. Felszabadult egy kicsit a hangulat, mindenki örült, hülyéskedett, készíettünk egy csomó képet, nevettünk rajtuk, magunkon, egymáson. Szép lassan tudatosult mindenkiben, hogy csomagolni kell, hogy ezt végigcsinálta és közösen végigcsináltuk, hogy mostmár vége és elég sokat beszélgettünk arról is, hogy kinek mi a terve az okmánnyal és a tudással, amire szert tett az elmúlt egy hónap alatt. Vacsorára Angshu, a házigazdánk pizzát sütött és szinte könnyes búcsút vett tőlünk. Azt mondta, 18 hónap útán mi voltunk az első csapat, akivel igazán jól érezte magát és akiben látta az elkötelezettséget.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése