Amritsar

1. nap: Körbejártunk Amritsar számunkra legfontosabb helyeit: az Aranytemplomot és a bazárt. Mind a kettő meghatározó volt.

Az Aranytemplom (Harmandir Sahib) a szikhek egyik legfontosabb zarándokhelye. Mivel nem tudok eleget a vallásról és szertartásokról nem szeretnék részletekbe belemenni. Nagyon érdekes volt a templomot meglátogatni, betekintést nyerni picit a vendégszeretetükbe és a szokásaikba. Ahhoz képest, hogy az utcán minden második ember megbámul és minden 5. megkérdez valamit (készíthetnek-e egy selfiet velünk, hova megyünk, nem-e kell riksa, stb), bent egészen nyugodt volt a hangulat. Bemenetelkor ránk szóltak, hogy a cipőket nem csak úgy letesszük, mint ahogy páran csinálták, hanem szépen elvisszük a "cipőtárba" és kapunk számot, mint a színházban a kabát után. Meg kell mosni a lábunkat bemenetel előtt, bent mindenki mezítláb jár, a központi medence vizével naponta legalább egyszer (egyet láttunk, nem tudjuk azon kívül hányszor) felmossák a teljes belső folyosót. A temploban van egy étkező rész, ahol bárki ehet, bárki besegíthet a főzésben és a mosogatásban. A rászorulóknak még alvóhelyet is biztosítanak, minden sarokban friss, tiszta vizet osztanak. 

Az Aranytemplomban belül tilos fényképezni, már az odavezető hídon is. Körülbelül másfél órát álltunk sorba, amíg bejutottuk, de ez a sor nem olyan, mint egy perecesnél az utcán, sokkal inkább egy zsúfolt harmincas iskolaidőben, reggel 8 előtt 10 perccel, amin a lábadra csukják az ajtót és a megállóban mindig a leghátsó utasnak jut eszébe, az utolsó pillanatban, hogy le akar szállni és megpróbál átverekedni a tömegen. Két bemenő sor volt, az egyik csak nőknek, a másik vegyesen. Sorompokkal voltak egymástól részek elválasztva, ahogy haladtunk előre a hídon, időnként felemeltek egyet és olyankor a tömeg kicsit haladt előre. Aztán visszacsukták és vártunk újra. 

A templom körüli térben volt az első hely, ahol nem nagyon szóltak hozzánk, csak csodálkozva néztek. Ahhoz képest, hogy ez a város legnagyobb látványossága, meglepően kevés volt a turista, a templomba menő sorban szinte nem is láttunk. Egy kedves öreg házaspár állított csak meg, ők látszólag nagyon értékelték, hogy ott vagyunk és kérdezősködtek egy keveset. 

A bazár zsúfolt volt nagyon, de valahogy nem hasonlított arra a képre, ami a fejemben élt a bazárokról. Hiányoztak a fűszeres zsákok, a nevetgélő, alkudozó emberek. Sokkal inkább riksákkal, motorosokkal és árusokkal volt tele a hely. Persze lehet, hogy mi jártunk abban a bazárban, ami a gazdagoknak van, főképp anyagokat, kész, nagyon elegánsnak tűnő ruhákat láttunk. De kerültek cipők és papucsok, színes laskák, zöldségek, gyümölcsök is elvétve.

Este a Kesar da Dhaba nevet viselő vendéglőben ettünk, amit a város legjobbjaként tartanak számon. Meglepetésünkre nem volt zsufolt egyáltalán a hely, de abban megegyztünk, hogy mind a kettőnk szerint ettünk mi ennél sokkal jobbat is utcai standoknál. 

2. nap: A várat és a környékét látogattuk meg, egy csomót egyezkedtünk a következő utunk körül. Végigjártuk a busz és a vonatállomást, több utazási irodát és végül arra jutottunk, hogy az egyetlen megoldás, ha taxizunk innen Dharamsalaba, a yoga központba, ami egy körülbelül 5-6 órás út. Még szerencse, hogy minden olcsóbb itt, mint otthon. Nincs vonat, amire lehetne előre helyet foglalni, a buszt nem indítják el, mert más nem jelentkezett, repülő lenne, de az még a taxi árának is négyszerese.

Az idő nagyrésze sajnos ezzel telt el, ennek ellenére jókat enni volt időnk és várban még egy kicsit fotózkodtunk is. Bár a bejáratnál elkobozták a kamerámat, így a minőség hagy némi kívánnivalót maga után.

Az amritsari vár ( Gobindgarh fort) 1760-ban épült, agyagtéglákból. Ez adja a falak színét és meghatározza a belső tereket is. Amikor mi jártunk itt, elég kihalt volt, mert aznap ünnepnap volt a szikhek számára és az egész város az Aranytemplomban volt. A vár jelenleg felújítás alatt van, de egy pénzérme múzeumot és a fegyvertárat sikerült meglátogatni.

 Ahogy az a köztudatban is él, a teheneket szent állatként tisztelik itt, és ha az út közepén fekszik egy borjú, akkor megállnak, megvárják a szembejövő autót (ha semmi esély nincs rá, hogy elférjenek ketten az úton) és kikerülik. Az embereknek és a többi autónak dudálnak, őket békén hagyják, bárhol vannak. A szomorú az, mint minden állattal a városban, hogy nincs nagyon mit egyenek. Ez a tehén még egész testes a többihez képest, de neki is kint van minden csontja. Ugyanez a helyzet a kóborkutyákkal is.

A vár bejáratánál találtunk egy pár virágzó fát, Bo kedvenc virágját, így, ha már a kamerát visszakaptam, készítettünk pár képet. Hogy őszinte legyek, nem emlékszem már a virág nevére, Bo sem tudta, csak hollandul. Ha valaki tudja, hogy ez milyen növény, hálás lennék, ha nekem is elárulná. 

 

Mint utólag megtudtuk a söfőrtől, aki elvitt minket Bhagsuba (ez Dharamsala mellett van, itt van a yoga központ), Amritsar a konyhájáról is híres. Azt is megtudtuk, hogy a sok helyi specialitásból mi elég keveset kóstoltunk meg, de azok nagyon ízletesek voltak. A közhiedelemmel ellentétben nem minden étel csípős, de kevés olyan dolgot tálalnak, amihez nem használnak són kívül más fűszert.

A képen a szikh bazár látható, aminek az emelete látszólag üres, mi nem találtuk meg a feljáratot, hogy körülnézzünk. A földszinten nagyon sok csipkés, aranyozott, fodrozott és más módon díszített ruha, anyag, sál várja a kedves vásárlókat. Azt is elárulta nekünk az "idegenvezetőnk", hogy Amritsarban van Észak-India második legnagyobb bazárja (Delhi után), ahova az árusok járnak vásárolni. Ezt, nem nagyon reklámozzák sehol, idegeneknek nincs ott helye.

A két kép egymástól két sarokra készült. Óriási különbség van kinézetben, viselkedésben, fogalkozásokban a gazdag és a szegény réteg között. Nincs középosztály. Ashis, a söfőr, azt is elmesélte, hogy nincs betegbiztosítás és nyugdíjalap, semmilyen egyéb állami segély és a bank is csak a gazdagoknak ad kölcsönt. Az iskoláztatás magán úton nagyon drága, az állami iskolák pedig nagyon gyengék, mert a minden tanító legalább két állásban dolgozik, hogy a családját valahogy eltartsa a kicsi fizetésekből, így fáradtan és felkészületlenül járnak be az órákra és a gyerekeknek sincs igazán idejük tanulni, segíteni kell a szülőknek, hogy a háztartást fent lehessen tartani. Az egyetem és a továbbtanulás pedig végképp a gazdagok kiváltsága, ha nem magániskolából jössz, szinte esélyed sincs bejutni semmilyen felsőoktatási intézmenybe. Annyi pénzbe is kerül, hogy nem is nagyon próbálkoznak (az orvosi kb 130 000 euro).

Amritsar buszpályaudvar

A vallási különbségekről is mesélt nekünk egy kicsit. Elmondta, hogy ő azért szereti a szikh vallást, mert mindenki egyenlő benne, tekintet nélkül a vagyonára. Az Ő baráti körében is vannak nagyon szegények és olyanok is, akiknek Londonban, Dubaiban, New Yorkban van lakásuk, mégis, amikor összeülnek mindenki jól érzi magát és ha készülnek valahova közösen, mindenki lehetősége szerint járul hozzá a költségekhez. Ha valaki nem tud anyagiakat adni, akkor szeretettel, szervezéssel járul hozzá. Ha ezt ideje nem engedi, akkor a helyszínen járul hozzá mosollyal a rendezvény sikerességéhez. 

Beavatott kicsit a hinduknál működő kaszt rendszerbe. Bár hivatalosan már nem "működik" az emberek tudatában benne van és az állam is eléggé gondoskodik róla (az iskoláztatás, egészségügy, hitelek stb által), hogy megmaradjon az osztályok közötti különbség. Így már érthetőbbé vált sok furcsa dolog, amit láttunk a napokban. Ahogy az is, hogy miert próbál meg pár utcai árus a  riksák többsége kétszer-háromszor annyi pénzt elkérni, mint amennyit a helyiektől kérnének. A helyi gazdag réteg emberszámba se nagyon veszi őket, a szegényekről pedig tudják, hogy úgysem tudnának többet fizetni. A turistákban (és a Nyugatban úgy általában) látják a gazdagságot, a pénzt, a lehetőségeket. Sokan azért menekülnek el az országból, Ashis elmondása szerint, mert itthon sem megbecsülve sem megfizetve nincsenek. Inkább felvesznek uzsorásoktól hitelt és dolgoznak 5-6 évig két állásban külföldön, hogy visszafizessék, minthogy otthon maradjanak.